A vallás témája eddig még nem szerepelt a blogon. Az Angyalok és Démonok kapcsán írt bejegyzésem volt az egyetlen, amiben érintőlegesen foglalkoztam vele egy kicsit. Viszont azért ez a jelenség eléggé átszövi a mindennapjainkat, én sem tudom kivonni magamat a hatása alól.

Ami elindított a vallásról való komolyabb filozofálgatás útján, az egy sajátos tapasztalat volt, amit most azért nem szívesen osztanék meg a nagyérdeművel. A lényeg az, hogy a téma 2001-óta komolyabb mértékben foglalkoztat. Ez nem azt jelenti, hogy akár egy pillanatra is felmerült volna bennem valamilyen vallásos közösséghez csatlakozás gondolata. Én ugyanis belátni, kitalálni szeretem a dolgokat, nem idomulni a készen kapotthoz. Erre azt hiszem képtelen is lennék.

Úgyhogy maradok a gondolatkísérleteknél, ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy mindenféle zavaros magyarázat kritikátlan elfogadása helyett inkább visszanyúlok a gyökerekhez, és megpróbálok abból kiindulni, amit tudok, aztán a sejtéseim majd elvezetnek valahová.

Tehát kezdjük onnan, hogy van Isten. A cél az, hogy elhelyezzem a saját világképembe ugyebár, tehát modellezni kellene a saját szintemen. Úgyhogy Istent mint jelenséget a saját szintemen úgy tudom a legjobban megérteni, ha a saját tudásomat és tapasztalataimat megpróbálom a kivetíteni a szituációra. Magyarán, elképzelem,mi lenne, ha én Isten lennék.

Először is konstatálnám, hogy egyedül vagyok. Ami elég unalmas. Ezen a szinten nyilván a szex nem értelmezhető, tehát nem egy ellenkezőnemű társra vágynék, hanem valamire ami a teljesen üres semmit, s így a létezésemet is megtölti tartalomnak. Kézenfekvő a gondolat, hogy az üres térben lebegés helyett létrehozzak egy univerzumot magamnak.

Mint Mindenhatónak nem okozna gondot az utolsó porszemet és annak teljes sorsát is megtervezni a világegyetem összes szegletében, de ezzel az egésszel az a baj, hogy egy olyan világot hoznék létre, ami semmi izgalmasat nem tartogatna számomra, hiszen mindent én irányítanék benne. Ez nem csak hogy unalmas is lenne, de még rendkívül fárasztóvá is válna egy idő után.

Ebből egy dolgot máris leszűrhetünk. Isten egyedisége elvezet oda - legalábbis a saját érvrendszeremben - hogy nem tart a kezében mindent. Magyarán nem dönt minden pillanatban birodalmának minden kis részletéről. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudna bárhol irányítani, ha akar. A Mindenható elnevezést nem szívesen használom, mert szerintem paradoxon, de az biztos, hogy az én kis modellemben én fenntartanám a beavatkozás lehetőségét.

A lényeg viszont éppen az, hogy nem avatkoznék be, hiszen az egész éppen ettől érdekes. Elsősorban az, hogy van egy rendszer, ami tőlem függetlenül is tud működni. Amit lehet tanulmányozni, ami végre tartalmat ad az ürességnek.

De térjünk vissza a teremtéshez. Hogyan teremtsünk? Csináljunk egy végtelen bonyolultságú világot? Én nem így csinálnám, s úgy néz ki, Isten sem. Nincs sztatikus világegyetem. Ehelyett viszont van egy folyamatosan változó, ami egy ősrobbanásból indult. Plasztikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy Isten nem teremtett világot, hanem növesztett egyet. Ahogy a magokban levő csírasejtben található dns is szabályok leírását tartalmazza, gyakorlatilag meghatároz egy keretrendszert, hogy milyen környezeti feltételekre a sejtek újabb és újabb generációinak hogyan kell reagálnia, úgy Isten is felállított az univerzumában egy szabályrendszert, ami feltehetőleg messze nem olyan bonyolult, mint egy sztatikus világ utolsó morzsáig történő megtervezése. Ebből nőtt ki a Világegyetem.

Ezt a szabályrendszert fizikának hívjuk. Erős a gyanúm, hogy az alapszabályok tulajdonképpen igen egyszerűek, de ahogy ezek kombinálódnak, egészen bonyolult dolgok is kijöhetnek belőle.

Hogy ez hogyan zajlik a valóságban, egy példán keresztül szeretném megvilágítani. Vegyük például az elektromos kölcsönhatást. A háromdimenziós térben a töltés által keltett tér egészen egyszerűen leírható. Erősségét megkapjuk, ha a töltést és egy állandót elosztunk a töltéstől levő távolság négyzetével. Sima ügy. De ha sok töltést veszünk, ugyanannyi pozitívat és negatívat, akkor első közelítésben azt gondolnánk, hogy a töltések kioltják egymást, ezért nincs semmilyen erőhatás. Pedig van, minden tárgy körül ott van egy rendkívül kis hatótávolságú erőtér, a van der Waals erők tere, melynek léte abból következik, hogy a pozitív és negatív töltések nem egy pontba sűrűsödnek össze, hanem egészen kicsi de létező távolság van közöttük. Ennek az eredője egy egyenletekkel nem igazán könnyen leírható vonzó erőhatás. Az elektromos kölcsönhatás tehát elsőre  egyszerűnek tűnt, de ha már figyelembe vettünk egy másik - szintén egészen egyszerű - fizikai tényt, jelesül hogy a fizikai részecskéknek kiterjedésük van, ezért a tér ugyanazon pontját egyszerre két részecske nem tudja elfoglalni, máris meglehetősen bonyolult következményekkel találjuk szembe magunkat. Ezért gondolom, hogy a mag, amit Isten elvetett, valószínűleg nem volt rettenetesen bonyolult. De elég sok egymástól független eleme lehetett ahhoz, hogy ezek kombinációja gyakorlatilag végtelen bonyolultságú rendszert eredményezzen anélkül, hogy azt egy Mindenhatónak irányítania kelljen.

Namost könnyen lehet, hogy ez elsőre nem jött össze. Olyan volt a fraktál magja, a kiinduló szabályhalmaz, hogy  a fejlődés egy korai szakaszban leállt. Ez csak annyit jelent, hogy új kísérletet kell indítani, kicsit módosítani kell a szabályokat. Ha van egy sugárzástól megsérült magunk, akkor lehet, hogy nem fejlődik ki belőle növény, de az is lehet hogy torz növény fejlődik ki belőle, viszont az is lehet, hogy egy olyan, amelynek bizonyos tulajdonságai jobbak lesznek, mint az előzőé. A mag állapot az, ahol a fa sorsát a legkönnyebben eldönthetjük. A magba elég, ha belevájunk a körmünkkel, és megváltozik a kinövő fa alakja. Viszont ha a magot hagyjuk fává nőni, és akkor akarjuk módosítani, akkor bizony már láncfűrész kell hozzá.

A fraktálok ilyenek. A fejlődésük minél koraibb szakaszában éri őket behatás, annál nagyobb következményei lehetnek annak. Márpedig ami körülvesz bennünket, az egy nagy fraktál. Az ősrobbanás fraktálja. Ezen a fraktálon belül új fraktálok is kialakultak (pld. fák, emberek, hópihék) amik mind mind alfraktáljai az ősfraktálnak, amiben élünk, és világegyetemnek hívják. Az elemi szabályok egyszerűek. No azért nem annyira, tisztázni kellene még pár dolgot, és néhány összefüggést sem ártana felderíteni, de úgy gondolom, hogy ennek a munkának a kétharmadával - háromnegyedével már végzett a tudomány. Viszonylag sok részét értjük a világegyetem működésének. De a sötét energiát, a sötét anyagot pld. még nem értjük, ahogy a kölcsönhatások egyesített elméletéből is kilóg a gravitáció. Én azt gondolom, ezek felderítése csak idő kérdése. Lehet, hogy az Isteni terv csak eddig tart. Az biztos, hogy ha én isten lennék, az én világomban egy nagyon fontos időpont lenne az, amikor a világom szerveződési szintje eljut arra a szintre, hogy megismeri a szabályokat, ami alapján  létrehoztam. Onnan kezdve az egész számukra is reprodukálható lenne valamilyen szinten, és ez lehet annak a jele, hogy végre társakat kaptam, akik valami hasonlóra lehetnek képesek mint én magam, a teremtőjük. S minderre maguktól jutottak, nem én tanítottam őket.

Nézzük akkor, hogy Heisenberg hogyan kapcsolódik ehhez az egészhez. Heisenberg sok érdekes dolgot csinált életében, a legfontosabb felfedezése mégis annak a felismerése volt, hogy egy részecske tetszőleges de egymástól függetlenül megfigyelhető két tulajdonságát nem tudjuk egy időben megmérni egy bizonyos pontosságon túl.  Tehát nem azért nem tudunk bizonyos pontosság alá menni, mert rosszak a műszereink, hanem mert ez fizikailag lehetetlen. Ezt így elsőre olvasni talán meredek, de ennek azért van néhány valós következménye. Az egyik ilyen például az, hogy a hidrogén atommag körül keringő elektronnak az energiája nem egy egzakt érték, ahogy azt várnánk, hanem egy szűk, de határozottan létező sávon belül mozog. Nem úgy értve, hogy az egyik atomnál ennyi, a másiknál annyi, hanem úgy, hogy egy konkrét atom körül keringő konkrét elektron energiája nem egy konkrét szám, hanem egy számtartomány. Nem egy tökéletes példa, de talán segít a megértésben, ha úgy képzeljük el, hogy az egyik pillanatban ennyi, a következő pillanatban meg már nem ennyi, hanem egy kicsit kevesebb, vagy több. A szórás középértéke pont az a szám, amit kiszámoltunk, hogy lennie kellene, de a valóságban ekörül ingadozik. Ez remekül látszik is! A felhevített hidrogén elektronjai által kibocsátott fény hullámhossza is pont ugyanúgy ingadozik, mint magának az elektronnak az energiája, ezért ezt a fényt a prizma által felbontva nem egy éles vonalat kapunk, hanem egy vékony, de érzékelhető szélességű csíkot.

Ez köznapi nyelvben annyit jelent, hogy a pontosságnak van egy alsó határa, amin belül már mindegy, hogy konkrétan mi van, kifelé a dolog úgy látszik, mintha minden a legnagyobb pontossággal zajlana. Az elektron nem szökik meg a hidrogén atommag mellől az energiájának határozatlansága miatt, a fizika működőképes marad.

Hogy hogyan jön ez a valláshoz? Nos itt kapcsolódik össze az én kis Isten modellem, a vallás, a csoda, és a fizika.

Maradjunk annál a képnél, hogy én vagyok az Isten, ülök a saját kis világmindenségem peremén, és rendkívül izgatottan figyelem, hogy mivé fajulnak azok az egyszerű szabályok, amiket a teremtéskor felállítottam. Látom, hogy ezeknek a szabályoknak egyik folyománya az, hogy egy kis bolygón az atomok úgy kombinálódtak össze, hogy azokból különleges herkentyűk - értelmes lények lettek, akik gőzerővel dolgoznak azon, hogy megértsék az én kis szabályaimat.

Azt is látom, hogy ezen egyedek jelentős rétegei a megértés helyett inkább azt az utat választják, hogy nap mint nap nyilvánvalóvá teszik többi társuk felé, hogy mennyire szeretnek engem. Engem ez kicsit zavarna, hiszen az egész kísérlettel nem az volt a célom, hogy szervienseket, hízelgőket csináljak magamnak, mivel én inkább a független individiumokat találom érdekesnek, de az tetszik, hogy ezek az egyedek is szabályok mentén élik az életüket, és ezek a szabályok valahol mégiscsak az én szabályaimból származnak, így aztán elfogadom, hogy ezen egyedek létezése szükséges velejárója a nagy kísérletnek.

Aztán azt is tapasztalom, hogy ezek a lények, az egyszerű agyukkal egy csomó dolgot nem értenek, nem uralják a környezetüket, ezért néha a közbenjárásomat kérik, csodákat - szabályokon kívül eső történéseket, Isteni közbeavatkozást - igényelnek.

Ahogy azt a bejegyzés elején említettem, ezt természetesen módomban áll megadni nekik. Kérdés hogy akarom-e. Nem vagyok gonosz, tehát nem célom kiszúrni ezekkel az emberekkel. De a nagy kísérletet sem akarom elrontani, márpedig ennek lényege, hogy én csak a kezdeti lépésben, a fraktál magjának megalkotásakor vettem részt a folyamatban. Ha később is belenyúlnék, az egész az értelmét vesztené.

Hogy lehet összeegyeztetni a segítő szándékot, és a nem közbeavatkozást? Na itt jön Heisenberg a képbe.

A káoszelméletnek van egy olyan népszerű elméleti példája, miszerint egy lepke szárnycsapása Tokióban beindíthat egy orkánt Amerikában. Nos, a helyzet az, hogy ez egész egyszerűen nem igaz. A lepke szárnycsapása sosem fog vihart csinálni, mert nem éri el azt a küszöbértéket, ami egy öngerjesztő folyamat beindulásához elegendő.

Küszöbérték... Honnan is ismerős ez nekünk? Na itt kerül képbe Heisenberg, és az ő határozatlansági relációja. Ez megadja nekünk a kulcsot a fenti dilemmához. Heisenberg is azt mondta, hogy létezik egy küszöbérték, ami alatt a dolgok nem mérhetők pontosan, magyarán határozatlanok, mégsincs ennek semmi következménye a nagyobb léptékű dolgokra nézve. Magyarán, beavatkozhatok az én kis univerzumomba, ha a hatás, amit ezzel elérek, alatta marad egy bizonyos küszöbértéknek.

A hívek azért imádkoznak, hogy ne legyen jégeső, mert elveri a gyümölcstermést, és nem lesz pálinka? Kérem, el van intézve!  A hívek azt szeretnék, hogy térítsem el a föld felé közeledő aszteroidát? Hát, sajnos ez nem fog menni, mert az esemény hatása felette van a küszöbértéknek.

Ennyi a történet. A modell meg tudja magyarázni, hogy miért tapasztalunk az életünkben sok kis csodát. Megengedi, hogy Isten jó legyen. Ugyanakkor kielégíti a fizikusokat is. Mi kell még? :-)