2011. szeptember 02. 12:43 - Gazz

Színesek

Ez az az állapot, amikor nincs olyan a fejemben, ami nagy kifejtést igényelne, viszont történt egy sereg gondolatébresztő dolog, ami pár sort azért megérdemel nálam.

Tegnap próbára mentem este, és útközben a Petőfit hallgattam. Nem mintha olyan nagyon szeretném, de ez a legkevésbé gáz adó. Nekem meg nem árt, ha néha olyan zenéket hallgatok, ami nem a kedvenceim viszonylag szűk köréből jön, mert így esélyes, hogy új jó dalokat is megismerek, másrészt inspirációt főleg az ilyenekből lehet meríteni.

A Népstadionnál voltam, amikor a műsorvezető bejelentette, hogy a U2 "Achtung Baby" albuma jubilál és ezért újra kiadják, mindenféle extrákkal. Lesz "Über" verzió, amiben még a Bono féle légy napszemüveg is benne van, meg lesz Teszkó gazdaságos verzió is. 

Ezután  lejátszották a One-t. Amit újra feldolgoztak, és Bono egy énekesnővel énekli el duettben. A csaj nevét nem hallottam. Amit viszont hallottam, arról rögtön az úgynevezett Farinelli szindróma jutott eszembe.

A Farinelli szindróma egy általam gyártott mém. Remélem elterjed majd. Hogy világossá tegyem, mit is jelent ez, vissza kell mennünk az 1700-as évekbe, amikor az akkori kor "popsztárja", Farinelli a kasztrált élt. A barokk opera kimagasló tehetségű énekese 1734-ben Londonba költözött, ahol olyan sikereket aratott, hogy teljesen ellehetetlenítette a konkurrens operatársulatot, amit Handel vezetett. Farinelli ekkoriban főleg a bátyja által írt darabokat énekelte. Handel elismert zeneszerző volt már akkor is, és Farinelli, miután London a lábai előtt hevert, az ő elismerésére vágyot... Létrejött kettejük között egy találkozó, ahol Farinelli bátyja megkérdezte Handelt, hogy miért nézi le az ő művészetüket.

Handel nem beszélt mellé. Röviden és velősen kifejtette, hogy a Farinelli bátyja által írt darabok, és maga a Farinelli féle előadás nem a zenérő szól, hanem Farinelliről. Tele van olyan cicomákkal, amelyek csak arra valók, hogy általuk Farinelli csillogtathassa tudását. Ettől viszont elveszik a lényeg, a zene nem tud érvényesülni, nincs benne egy megjegyezhető részlet sem, amit az ember magában dúdolna. Ez így ebben a formában csak egy cirkuszi látványosság.

Na pontosan ezt éreztem a One új verziója hallatán. Ez eredetileg egy jó szám, fülbemászó, érthető dallammal és íve is van. Bono egy jó énekes és bőven elég ebben a számban. Nem értem, hogy hogyan hagyhatta meggyalázni ezt a remek dalt egy hanghajlító díszpicsa által. De hát nem ez az első alkalom, hogy Bonoék furcsa döntésekre jutnak.

Egyébiránt felvéve a fonalat,miszerint a U2 húsz éve adta ki ezt a legendás albumot elérkeztünk a másik témához, miszerint mikor kellene egy zenekarnak abbahagynia a zenélést?

Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, de ugyanezt a kortársaimon is észreveszem, hogy leálltunk az új zenék befogadásával. Nekem speciel a Tankcsapda volt az utolsó zenekar, amelynél hajlandó voltam venni a fáradtságot, és megismerni őket. Nem csalódtam egyébként,nagyon kedvelem, amit csinálnak, sőt, mivel én később kezdtem hallgatni őket, mint amikor befutottak, nekem nincs nosztalgiaérzetem sem a korai számaikkal kapcsolatban, sőt, nekem az a korszak (pld. "Kis orosz lány") kifejezetten nem tetszik. ezzel együtt az új dalaikat már nem hallgatom meg a Youtube-on. Valahol a "Nevem rock" táján számomra ez a történet végetért. Mint ahogy a number one kedvencem az AC/DC is erre a sorsra jutott a Thunderstruck  (The Razors Edge) utáni lemezeivel. Pedig ők aztán tényleg azok, akiket bármikor, bármilyen hangulatban szívesen meghallgatok.

A kérdés tehát az, hogy vajon bennem van a hiba, vagy a zenekarokban? Figyelembe véve, hogy különböző zenekarokban különböző időpontokban van ez a deadline, ezért hajlok affelé, hogy a B választ érdemes megjelölni.

Az viszonylag természetes, hogy egy ember, vagy egy zenekar nem rendelkezik annyi ötlettel, hogy 20-30 évig ontsa a slágereket. Ilyen nincs. A történet mindig az, hogy az első két három lemez a legjobb egy zenekar életében, aztán a koncepció túl kifinomulttá válik, a számok egyre semmitmondóbbakká. Érhető, mivel gyakran a kiadó nagyon nyomja a zenekarokat a dalszerzés irányába, határidők vannak, az pedig a kreativitásnak sosem tesz jót. Érdekes kivételek vannak egyébként. A Queen pld. az idők folyamán egyre jobb lett, az utolsó albumukat leszámítva. A már említett Tankcsapda is szerintem jó tízéves fennállás után írta meg a legjobb számait. Az AC/DC-nek pedig úgy néz ki, kifejezetten jót tett annak a csibész Bon Scottnak a halála, mert az új tag Brian Johnsonnal megcsinálták a zenekar legjobb lemezét a Back in Black-et, pedig ekkor már jó 7 éve létezett a zenekar.

Az Aeorosmithnek is volt egy ilyen másodvirágzása, a Red Hot Chili Peppers-nek meg a tagcserék hoztak mindig annyi megújulást, hogy háromszor is sikerült befutniuk.

De ezek inkább csak üdítő kivételek. és rájuk is igaz, hogy egy idő után véglegesen elfogytak az alkotói energiák. ( Az RHCP esetében ennek épp most lehetünk szem és fültanúi).

Ez persze nem jelenti azt, hogy elvitatnám a jogot ezektől a zenekaroktól az új számok rögzítéséhez. Csak azt látom, hogy felesleges. Nem vagyok kíváncsi új AC/DC számokra, mert amiket eddig írtak, az is épp elég. Ez tökéletes zene, nem kell tovább ragozni. Nekem ebből az ételből ennyi kell. Ezeket továbbra is nagyon fogom szeretni, de új variációja ugyanennek már nem érdekel. Úgyhogy számomra a törzsrajongó számára feleslegesen erőlködnek, de ahogy a számok hanyatló színvonalát nézem, az esetleges megszólítandó új nemzedékek számára is. Koncerteken úgysem ezeket az új szerzeményeket akarjuk hallani, hanem a régi dalokat, amiket már megszoktunk, megemésztettünk, szeretünk, és ha olyanunk van, akkor együtt énekeljük a színpadon állókkal. Mint annyi minden más, ez is olyan, hogy megvan az az időszak az ember életében, amikor nyitott egy dologra. Ez a korszak nálam már nagyjából lezárult, zenei téren nagyjából a múltban élek. 

Nem így vagyok másik szenvedélyemmel, a gyógyfürdők látogatásával. A hétvégén a srácokkal lementem nagyanyámhoz Hajdúszoboszlóra. Gyerekkoromban minden nyáron itt nyaraltunk, akkoriban a nagyszüleim háza amolyan igazi meeting point volt. Anyukámék négyen voltak testvérek, s azt látom, hogy ez a szám pont az, amikor a mennyiség átmegy minőségbe. Mi ketten vagyunk tesók a bátyámmal, s a gyerekkorunk azzal telt, hogy állandóan veszekedtünk. Az unokatestvéreimnél ugyanezt figyeltem meg. Háromgyerekes családot viszonylag keveset ismerek, abban amelyik szem előtt van, ott inkább közömbösek egymás számára a testvérek. Ellenben anyósomék négyen voltak testvérek, és igen összetartóak, csakúgy, mint anyukámék. Egyszóval Szoboszlón gyakorta előfordult, hogy az unokatesóinkkal együtt nyaraltunk, a nagynénik és nagybácsik is gyakran előfordultak. Azt is észrevettem, hogy az alföldi emberek mások, mint a somogyiak. Nyitottabbak, lazábbak és talán irígység is kevesebb szorult beléjük. Eleinte zavart, hogy másképp hangsúlyozzák a szavakat, ma már kifejezetten szeretem. A tájat azt viszont sohasem tudnám megszokni, nekem dombok kellenek. A dombok szépek, és sokkal emberközelibbek a hegyeknél. Emberléptékűek. A hegyek túl nagyok, de egy dombot könnyen befog a szem, a dombokon sok az erdő, a völgyekben patakok és tavak bújnak meg. A dombok úgy tagolják a tájat, hogy azt könnyű befogadni.

Visszatérve Szoboszlóra, a nyaralások során a fő program mindig a strandolás volt. Kimentünk délelőtt, hazajöttünk délután, de sokszor estig maradtunk. Akkor váltam gyógyvízfüggővé. A szoboszlói víz illata az egyik legfinomabb illat számomra. Van benne valami enyhe kátrányos összetevő de ez a szagkomponens nem zavaró, sőt!

Tegnap megnéztem a víz kémiai összetételét, és ott a szokásos anion és kation táblázaton kívül olvasható volt egy megjegyzés, hogy a víz kis mennyiségben oldott bitument is tartalmaz, aminek pedig ösztrogéntartalma van. Na ez a bitumen az, ami a víz illatát és színét okozza. Egyébként nem nagy varázslat, a többi alföldi vízben ugyanúgy benne van, csak éppen a szoboszlói gyógyforrás köré épült ki a legnagyobb strand. Itt egyébként három kút is van, az igazi jó cucc a legmélyebből jön. Ez az I. számú kút. A második emlékeim szerint 5-600 méteres mélységből jön, ebben jóval kevesebb az ásványi anyag.

Namost az ösztrogéntartalom nem közömbös a fürdőzők számára. Instabil hormonháztartású nőknél elősegíti a fogantatást. Erre speciel bizonyíték is van, egy baráti házaspár sokévnyi próbálkozás után anyukám tanácsára Szoboszlóra ment nyaralni, és egyből sikerült is összehozniuk első csemetéjüket. 

Én is kivittem a srácokat a fürdőbe, és nagyon jól érezték magukat. Az időzítés tökéletes volt. Most a szezonon túl, ezen a szeptemberi hétvégén annyian voltak, mint gyerekkoromban a nyári csúcsidőszakban. Azaz pont elegen. Pár éve bepróbálkoztunk azzal, hogy nyáron megyünk Szoboszlóra, de egyszerűen nem lehetett beférni a medencékbe, annyi volt az ember. Az idő tökéletes, jut eszembe én még ilyen meleg szeptember elejére nem emlékszem, pedig nem vagyok mai gyerek. Emlékszem, iskolában mindig pólóban jártunk tanévkezdéskor, és az bizony reggel kissé kevés szokott lenni, csak hát ugye egy kamaszfiú inkább fázik, mintsem bevallja azt. Most ilyenről szó sincs, napközben simán van 40 fok meleg a napon. Bezzeg tavaly a napot is alig láttuk.

A kis hétvégi nyaralást egész lazán megúsztuk, Ádámka egyszer ugyan majdnem belefulladt a gyerekmedencébe bújócskázás közben, de szerencsére kimentették. Leért a lába a kis zsiványnak, csak egy hullám belecsapott az arcába, és köhögni kezdett, mindezt úgy, hogy lábujjhegyen kellett állnia a vízben. Nem messze voltam mögötte, először csak azt hittem, hogy összehaverkodott egy idegen nénivel, aki kihúzta, aztán láttam, hogy sír. Meg volt ijedve nagyon. Utólag már én is, olyan hirtelen történ az egész. Szerencsére volt annyi lélekjelenlét benne, hogy elugrált a legközelebbi vízben levő ülőpadig, ahol is kíhúzták. A hölgy igen vádlóan nézett rám, igaza is volt. Ádám szerencsére az a fajta, aki tanul az ilyen esetekből, többet tuti nem lesz ilyen vakmerő. Én meg nem engedem magam mellől 5 méternél távolabb.

Máténak meg a kalózhajónál szálka ment a körme alá. Amit aztán nem engedett kihúzni, úgyhogy le kellett fognom. Szerencsére teljesen kijött, már nem is fáj neki. 

Ma olvastam, hogy a sok tévénézés koncentrációs zavarokat okozhat a gyerekeknél. Különösen ha Spongya Bob szerű Cartoon Networkos meséket néznek. Nálunk Minimax megy, de elhatároztam, hogy korlátozni fogom. Ami persze nem olyan egyszerű, mert amikor az embernek dolga van, és egy csomó dolgot meg kell csinálni, akkor mindig a legegyszerűbb bekapcsolni a tévét a gyerekeknek. Mátét megtanítottam olvasni is, de gyakorlatilag csak a vécén hajlandó gyakorolni eme tudományát, ott viszont félóráig is elkotlik. 

A legnehezebb időszak a gyerekekkel az volt, amikor altatni kellett őket. Régebben a mese után ott kellett feküdni velük, míg el nem aludtak, és volt hogy csak tizenegykor szabadultunk. Előtte persze ment a fürdetés, biliztetés, tisztába tevés, etetés, szóval nem sok idő volt arra, hogy bármi mást csináljunk. Ma azért már sokkal könnyebb, az ember újra felfedezi önmagát.

Eljutottam a U2-tól a gyereknevelésig. Ideje abbahagyni.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr513197630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.