2010. október 25. 15:36 - Gazz

A Varjúlovas legendája

A hétvégén szüretelni voltunk a családdal a Debrecen melletti Domboson. Mikor a fiúk ráuntak a szüretre, elvittem őket a közelben található templomromhoz. Ez a templom a valaha itt található népes Parrag faluhoz tartozott, amit a törökök pusztítottak el 1556 környékén. A falu aztán pár kilométerrel odébb Pallag néven újjáépült. Nézegettem a Google.maps-on, egyéb romok nem maradtak a faluból, házhelyek sem látszanak, a környék szántőföldjein semmilyen elszíneződés sem található, pedig a régészek így fedeznek fel régi településeket állítólag. Feleségem dédapja szerint a templomnak sem voltak a felszínen maradványai, de szántás közben az eke mindig elakadt arrafelé, és egy idő után valalki értesítette a régészeket, akik kiásták, utánna pedig valakik néhány falát újjáépítették, valamint egy fából készült kilátót is építettek fölé.

Odafelé rengeteg varjú károgott az utat szegélyező fákon, úgyhogy kitaláltam a két kicsi lókötőnek egy mesét, ami aztán azót annyira foglalkoztatja a képzeletüket, hogy mindenkinek elmesélik, akivel találkoznak.

Így szól a mese:

A Varjúlovas legendája

Hajdanán, amikor a magyarok már régi lakosnak számítottak a Kárpát medencében, egy szép nagy falu volt a Debrecentől északra található homokos buckás területen. Úgy hívták hogy Parrag. Történt egyszer, hogy a messzi Mongóliában a kutyafejű tatárok elhatározták, hogy elfoglalják Magyarországot, és az összes férfit megölik, a gyerekeket és nőket pedig rabszíjra fűzve elviszik messze az ő országukba. Az összes útban levő országot és várost elfoglalták, és dúltak, gyújtogattak, romboltak, fosztogattak amerre csak jártak. Mikor a magyar határhoz értek, többfelé oszlottak, hogy megosszák a magyar erőket. Pontosan tudták, hogy melyik helyeken érdemes betörni az országba, mivel korábban rengeteg kémet küldtek hozzánk, és ezek mindent lejelentettek a tatárok vezérének, a kánnak.

Több csapatban betörtek hát az országba, és az ellenük küldött magyar csapatokat az utolsó emberig lenyilazták, vagy kardélre hányták. A falvakat felperzselték, a nőket és a gyerekeket rabszíjra fűzve magukkal hurcolták.

Volt a tatárok között egy különösen kegyetlen parancsnok, akit a többi tatár csak varjúlovasnak hívott, mivel csapatát mindig varjak követték, ugyanis amerre csak járt mindenütt hullák szegélyezték az útját, akiken a varjak lakmározták. Ez a Varjúlovas nem elégedett meg a falvak felperzselésével, a férfiak leöldösésével, hanem az elfogottakat kegyetlenül meg is kínozta. Némelyeket megégetett, némelyeket karóba húzatott, másokat elevenen megnyúzatott. A saját katonái is rettegtek tőle.

Nos Parrag falu legnagyobb szerencsétlenségére Varjúlovas csapata őket is útba ejtette, amikor a tatár kán kiadta az utasítást az országban portyázó csapatoknak, hogy gyűljenek össze Muhinál, ahol a magyar király seregével akartak összecsapni.

Varjúlovas emberei bekerítették a falut, hogy senki se menekülhessen, majd tüzes nyilakat lőttek a zsuptetős házakra, amelyek hamarosan porig égtek. A házakból kimenekülő embereket egy helyre terelték, ahol aztán a férfiakat különválasztották a nőktől és gyerekektől és lenyilazták őket. A többieket pedig egy hosszú szíjhoz kötötték, a szíjat pedig egy szekérhez. Így indult el a menet Muhi felé. Esténként letáboroztak, és a foglyokat elküldték rőzsét szedni. Ezután tüzet raktak, s a foglyokkal megfőzették a vacsorát, amely a faluban zsákmányolt birkákból készült. A foglyoknak le kellett vágniuk néhány birkát, feldarabolni őket, s hatalmas üstökben megfőzni. Ők csak a csontokat kapták, a húst a tatárok ették meg. A vezér kapta a birkafejeket, amelyeket finom csemegének tartottak a tatárok, különös tekintettel a birka szemére. Ez volt Varjúlovas kedvenc csemegéje.

Volt a foglyok között egy kisfiú, akit Gödör Bencének hívtak. Onnan kapta a nevét, hogy egy gödörben találta meg egy favágó a falu határában. Senki sem tudta, hogy kik lehettek Gödör Bence szülei, de a favágó befogadta a házába, s azóta Bence együtt járt vele az erdőre. Bölcs ember volt az öreg favágó, rengeteg dologra megtanította Bencét az erdőről. Bence mindent tudott a növényekről, állatokról, gombákról. Tudta melyik növény ehető, melyik jó kötélnek, melyiket érdemes tűzifának használni.

Az egyik este, amikor a tatárok kihajtották őket rőzsét gyűjteni, a bokrok alatt rengeteg gombát pillantott meg. Egyből felismerte, hogy ezek nem ehető gombák, hanem a halálos mérgű gyilkos galócák. Egy terv kezdett kibontakozni a fejében. Gyorsan elkezdett száraz gallyakat szedni a gombák mellől, s közben összeszedte az összes galócát, amit talált, és berakta a zsebébe. Este, amint elkezdték főzni a birkahúst, mindegyik kondérba belemorzsolt egy két gombát. Jó apróra, hogy ne lehessen észrevenni. Ezután szólt a többi rabnak, hogy ezúttal ne egyenek a csontokból, amiket a tatárok hagynak meg nekik, ha meg erősködnek, akkor csináljanak úgy, mintha megennék, de ne nyeljék le, hanem később köpjék ki.

A tatárok jóízűen befalatozták a mérgezett húst, majd miután felállították az őrséget, aludni mentek. Másnap reggel mindegyik arra ébredt, hogy rettenetes hányingere van, s rettenetesen fáj a hasa. Már nem voltak olyan állapotban, hogy bosszút álljanak a rabokon, mert járni se tudtak. Ekkor a rabok egy karddal elvágták a köteleiket, és lefegyverezték a kínok között vonagló tatárokat. A zsákmányolt fegyverekkel aztán sorra leöldösték fogvatartóikat, kivéve a Varjúlovast, akit felkötöztek a lovára, s megindultak vele vissza a faluba.

Pár nap múlva megérkeztek a falu romjai közé. Varjúlovas ekkor már a halálán volt, de annyira gyűlölték őt a falubeliek, hogy nem hagyták egyszerűen meghalni, hanem hozzákötötték egy oszlophoz, és elevenen megnyúzták.  Miközben ez történt, rengeteg varjú gyűlt össze a környező fákon s mindegyik arra várt, hogy a holttestből lakmározhasson, de a falusiak elégették a Varjúlovas maradványait, s a hamvait elásták.

Negyven nap múlva éjszaka az alvó emberek hatalmas károgásra ébredtek. A falu felett rengeteg varjú körözött. Éppen telihold volt, úgyhogy jól lehetett látni, hogy a varjak épp afelett a hely felett repkednek, ahol a Varjúlovas hamvat temették el. Kisvártatva el kezdett repedezni a föld, s sűrű fekete füst gomolygott elő a föld alól. A füstből a Varjúlovas alakja formálódott ki, aki ezután a falusiak felé mutatott, mire a sok varjú nekitámadt az embereknek, és megpróbálta a szemüket kivájni. Az emberek elmenekültek leégett házak pincéjébe, de bizony sokukat megvakították a nekivadult varjak. Közben a varjúlovas kegyetlen nevetése hallatszott mindenhol. Amikor megjelent a nap első sugara, az árny szertefoszlott, s a varjak is elrepültek.

Ez az eset aztán évente megismétlődött a varjúlovas halálának évfordulóján. A falu lakosai kétségbeesésükben elmentek a közeli Debrecenbe a paphoz, hogy mit lehetne tenni. A pap azt mondta nekik, hogy egy templomot kell építeni a Varjúlovas hamvai fölé, mert a megszentelt földön keresztül nem fog tudni kijutni a föld alól. Így is tettek a falusiak, s egy szép templomot építettek azon a helyen, ahol a Varjúlovas hamvait elásták.

Igaza lett a papnak, s amikor elérkezett a Varjúlovas halálának évfordulója, hiába gyűltek össze éjfélkor a varjak, s hiába károgtak, a föld csak nem repedezett meg, s a fekete füst sem tudott előtörni. A varjútámadás elmaradt.

Az emberek nagyon örvendeztek azon, hogy sikerült megfékezni a Varjúlovas szellemét. Azt azonban nem tudták, hogy mennyire felmérgesítették a Varjúlovast! Csak feküdt ott tehetetlenül a föld alatt, és nem tudott senkinek se ártani. Ez rendkívül bosszantotta. Hosszú évek, évtizedek, évszázadok múltak el, s már mindenki megfeledkezett a Varjúlovasról. A falu szépen gyarapodott, s az emberek már csak az öregek mondáiból tudták, hogy hajdanán milyen szörnyű dolgok történtek az őseikkel.

Hanem a varjúlovas nem nyughatott a föld alatt. Mivel kínhalált halt, a szelleme és a maradványai is kínok között hevert a föld alatt. Kínjában kinyúlt szellemkezével, s a falu fáinak gyökereit mind magához húzta. Amikor elérkezett a halálának évfordulója, s összegyűltek a varjak, azoknak a károgása erőt adott neki, s megrántotta a fák gyökereit. Elkezdett rengeni a föld az egész faluban, de a legerősebben a templom alatt rengett, ott, ahol a Varjúlovas maradványai voltak eltemetve. Az emberek fejvesztve menekültek ki a házaikból, amelyek sorra dőltek össze. A templom is összedőlt, de az alapjait szerencsére nagyon erősre építették, így azok álltak a földrengést, s a Varjúlovas nem tudott kiszabadulni.

Mivel a falu teljesen elpusztult a földrengésben, az emberek úgy döntöttek, hogy nem akarnak tovább ilyen veszedelmes helyen lakni, s a falut jóval odább építették újjá. A templom romjait lassan betemette a föld, s mindenki teljesen elfeledkezett róla, csak nemrég fedezték fel, amikor szántás közben az eke beleakadt a téglákba.

Ma már csak kevesen tudják, mi fekszik a templom alatt. Az alapok szerencsére most is erősek, s a templom falai közül is néhányat újjáépítettek. A varjak máig előszeretettel tanyáznak a környék fáin, s várják, hogy a Varjúlovas szelleme előjöjjön.

Itt a mese vége, fuss el véle.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr262397628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.