2009. július 10. 12:56 - Gazz

Mese mese mátka

Máté fiam másféléves korában kezdett először érdeklődni a mesefilmek iránt. Ádámnál ez valamivel korábban bekövetkezett, nem egyformák ugyebár. Matej jellemzően félóráig bírja, Ádám viszont simán végignéz egy sorozatot is akár. Biztos van egy sereg olyan család, ahol a gyerekek nem nézhetnek TV-t, de az vesse ránk az első követ, aki tud egyszerűbb megoldást, amikor a gyerek reggel hatkor felébred, és minket is felkelt.

A BabaTV-vel kezdtük, ami olyan egyszerű, mint a faék, de egy kétéves gyerek pont ezt szereti. Primitíven animált számítógépes karakterek, kb Commodore 64 szintű grafikával és zenével mozognak a képernyőn, különösebb cél nélkül. Ádika imádja, Máté viszont utálja, nyilván neki már nem elég izgalmas. Azért szerintem a Teletábinál jobb.

Ha az ember rajzfilmet akar nézni, akkor választhat a Nickelodeon, a Jetix, a Minimax, meg a Cartoon Network között. Nálunk az utóbbi kettő jön be. Ebből a Minimax egész fogyasztható, de a Cartoon Network-öt szerintem űrlények üzemeltethetik, én valahogy nem értem, hogy miért gondolják, hogy egy gyereknek ilyen rajzfilmek jót tesznek. Én magam felnőttként mondjuk élvezem Dexter titkos laboratóriumát, meg a Két kicsi hód-ot, de egy percig sem merült fel bennem, hogy a gyerekeimnek ezeket nézni kellene.

Így aztán letöltök. Kezdtem a Kisvakonddal, ami pontosan az ilyen korú gyerekeknek lett kitalálva, és úgy egészében, mint részleteiben zseniális alkotás. A malackák imádják is, szerintem bőven száz fölött van, ahányszor megnézték az egész kollekciót.

Aztán jött a Varázsceruza , a Lolka és Bolka, a Mekk Elek, a Dr. Bubó, Mazsola és Tádé, Kis Vuk, Ludas Matyi, János vitéz, Frakk, Jamie és a csodalámpa, Szaffi, Magyar Népmesék.

Ezután hosszú ideig semmi ötlet, majd átálltam a Disney és a Pixar alkotásaira. Shrek 1,2,3, Oroszlánkirály, Verdák, Kis Hableány, Hófehérke, Hamupipőke, Thomas és barátai, és a legutóbb egy Kistücsök kalandjai nevű rettenet.

Szándékosan kihagytam a Kengyelfutó Gyalogkakukkot és a Tom és Jerry-t, ezek szerintem a műfaj legalját jelentik, a remek képi megjelenítéshez igencsak beszűkült és bugyután agresszív történetek tartoznak.

A magyar rajzfilmek gyakorlatilag mindegyikére igaz, hogy nem csak gyerekeknek, sőt, talán elsősorban nem is gyerekeknek készültek. Viszont úgy csinálták meg őket, hogy a gyerekek is megtalálják bennük az élvezetet.

Tudta-e valaki a kedves olvasóim közül, hogy a Mazsola és Tádé elkészítésében gyermekpszihológusok is közreműködtek? Munkásságuk lépten nyomon tettenérhető. Az egyes epizódok tipikus gyermekkori problémákról, és azok kezeléséről szólnak. Ilyenek az  irígység, a kistestvér születése, a lustaság, a falánkság, az önzetlenség és így tovább. Én először annyit vettem észre, hogy jééééé, ez nálunk pont ugyanígy történt, aztán innen kezdve tudatosan figyeltem a részeket, és csak tátottam a számat, hogy milyen jól ki lett találva az egész. Szerintem nagyon jó hatással van a gyerekekre, Máté azóta hajlandó megosztani valamit Ádámmal, mióta látta, hogy a Mazsolának is jó szíve van. Márpedig Mazsola példakép, az óvódai farangon is malacnak öltözött.

Ha a magyar rajzfilmeket nézzük, erősen érezhető változás van a filmek hangvételében Romhányi József visszavonulása után. Romhányi egy zseni volt, ezzel szerintem a legtöbben egyetértenek. Ahol ő írta a szövegeket, ott a siker eleve garantált volt. Véleményem szerint alkotómunkája csúcsát a Dr. Bubóban érte el, amelynél a magyar rajzfilmgyártás legerősebb csapata verbuválódott össze. A karakterek, a zene, a történetek, a humor, a megfogalmazás, a látvány mind csillagos ötöst ér. Ennyire színvonalas alkotást Magyarországon csak egyszer gyártottak a későbbiekben (egy egész estés rajzfilmre gondolok), kíváncsi vagyok, lesz e komment, ahol eltalálják? Csak úgy összefoglalásképp, olyan rajzfilmet kell keresni, ahol nagyon jól eltalált karakterek, remek történetet adnak elő, nagyon jó zene és szöveg mellett. A szövegben rengeteg nyelvi humor van elrejtve, és némelyik részlet szállóigévé vált. No melyik ez a film?

Ha már a magyar rajzfilmeknél tartunk, a hatvanas-hetvenes években két olyan nagy volumenű alkotás született, ami véleményem szerint filmtörténeti jelentőségű. Az egyik inkább csak magyar szempontból, de a másiknak simán Oscar díjat adnék a kategóriájában.

Az első a Ludas Matyi. Ami nagyon szépen meg van rajzolva, a történet pedig adott. Sejtésem szerint Kern András itt debütált először, mint szinkronszinész, ő volt ugyanis Matyi felnőttkori hangja. Mégsem Matyi a legerősebb karakter, hanem a Döbrögi - ispán páros. Ezeknél hitelesebb rajzfilmfigurákat azóta sem alkottak magyar stúdióban. A mozgásuk, a hanghordozásuk, a kinézetük, a hangjuk tökéletesen ki lett dolgozva. Szereplésük akár becsukott szemmel is élvezhető, a szinkronhangot adó szinészeken érezni lehet, hogy valósággal lubickolnak a szerepben. És emellett mindkét figura annyira tipikusan magyar, annyira jellegzetes szereplője a magyar történelmünknek, hogy megformálásukat nem tudom másnak betudni, mint az ősi gének felszínrerobbanásának az alkotók sejtjeiben, talán némi ősi magyar bor ösztönző hatásának következményeként...

A másik film, ami egyébként elsődleges oka annak, hogy ez a mai bejegyzés megszületett, egy olyan alkotás, amit kisgyerekként nem szerettem. Nem szerettem, mert nem értettem, megijedtem tőle, annyira újszerű s egyszersmint idegen volt. Mégis ez az a film, aminek ma habozás nélkül odaítélném az Oscar díjat. A film egyszersmint bizonyíték arra, hogy ha az ember akart, akkor már a hetvenes évek magyarországán is hozzájutothatott hallucinogénekhez. Olvastam egy pszihológiai folyóiratban, hogy az ötvenes és hatvanas években folytattak pszihiátriai kísérleteket DMT-vel Magyarországon. Nem tudom, hogy Jankovics Marcell vajon alanya volt-e ezeknek a kísérleteknek, vagy más cuccot használt, de amit a János Vitézben az asztalra letett, az nem más mint az egy csodálatos hallucinogén trip. Láttam Jankovics más megnyilvánulásait, ott egészen normálisnak tűnt, a János vitéz szerintem mérföldkő a műfaj történetében. Ezt elsősorban a képi megvalósításra értem, érdekes, hogy egy szürrealisztikus eleme a filmnek később visszaköszön David  Lynch "Veszett a világ" című filmjében. És számos másik a Magyar Népmesékben.

Elképzelhetőnek tartom, hogy Jankovicsra erősen hatott a Sárga tengeralattjáró szürreális képi világa, de a János vitéz ezt annyira meghaladja, hogy nem lehet egy lapon említeni a kettőt. Ilyen alkotás azóta sem született mégegy. Vannak mások, vannak szórakoztatóbbak, de ilyen zsigeri hatású rajzfilmet nem láttam mégegyet. Engem nagyon megérintett, van benne valamilyen különös varázserő, ami még napokig dolgozik az emberben, nem hagyja nyugodni. Pedig semmi rejtély nincs benne, lineáris a cselekmény, és mégis, teljesen elvarázsol. Külön szeretném megdícsérni a film zenéjét. Sohasem kedveltem Delhussa Gjon-t, ígyhát nagyon meglepődtem, hogy Kukorica Jancsi katonáskodásának történetét ő énekli el úgy, hogy máig sem tudtam megunni a hallgatását. A hangja tiszta, átütő, érzékeny, kifejező, és nagyon szép csengésű. A dal amit énekel, már gyerekkoromban is nagyon szíven ütött, bármennyire is nem szerettem a filmet akkoriban, és emlékszem, hogy a bonyolult dallamot nem is tudtam visszaidézni, csak éreztem, hogy ezt sohasem fogom elfelejteni. A filmet különösen ajánlom szerelmespároknak, művészeknek, drogkedvelőknek, ihletre váróknak, buddhista szerzeteseknek.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr351238293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.