Napsütéses péntek reggel volt, úgy hét óra lehetett. Megszólalt a bejárati ajtócsengő, egy középtermetű szőke férfi lépett be a kávézóba. Körülnézett, majd a sarokban elhelyezkedő, kör alakú üres asztalhoz ült le, ahol három szék árválkodott.

A pincérnő - bár még mindig álmos volt a korai kelés miatt - rögtön odasietett.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte az ismeretlen férfit.

- Három croissant kérek, három vajas piritóst, és három lekvárt. Külön tányérra tegye őket kérem!

- Jönnek még Önhöz?

- Igen, még ketten! Úgyhogy kérnék még három teát is. 

- Lipton és Earl Grey teánk van, vagy gyümölcsteáink.

- Csakis Earl Grey kisasszony, csakis Earl Grey!

- Köszönöm, nemsokára hozom! - bólintott a pincérnő és elsietett hátra, leadni a rendelést.

Mire visszajött, már ketten ültek az asztalnál. Az újonnan érkezett férfi szakasztott olyan volt, mint az első, csak a haja volt zsírosabb, és a szeme alatt karikák sötétlettek.

- Biztos ikrek. - könyvelte el magában a pincérnő, miközben lehajolt, hogy felvegye a cigarettásdobozt, amit az előbb levert.

Mikor felegyenesedett, ismét csengett az ajtó fölé szerelt csengő, s belépett rajta a társaság harmadik tagja.

A pincérnő megrökönyödve nézte, hogy ez a férfi is mennyire hasonlít a másik kettőre. A különbség csak annyi volt, hogy míg az első két férfin elegáns ruha volt, ez a harmadik egy laza kötött pulcsit viselt és egy világos vászonnadrágot.

A másik kettőnek felragyogott a szeme, ahogy meglátta. Az odaült hozzájuk és rögtön bizalmas beszélgetésbe kezdtek. A két korábban érkező kérdezett, a későn jövő pedig csak válaszolt.

Ekkor érkezett meg Mario, a tulajdonos. Barátságos arcú, őszülő göndör hajú, alacsony ember volt. Nagyot köszönt a pincérnőnek, majd széles mosollyal a három korai vendég felé fordult.

- Jó reggelt uraim! Hogy van kedves Crastin! Milyen napunk lesz ma? - kérdezte kedélyesen a legutoljára érkezőt.

- Semmi különös, business as usual. - válaszolt az utolsónak érkezett férfi. 

- Hogy tetszik az új pincérnő? - kacsintott a másik kettő felé Mario. - Tegnap vettem fel.

- Nagyon dekoratív. - válaszolta a másodiknak érkezett férfi.

- Köszönöm Hodiern úr, tudja hogy nálam ez szempont.

- Mi baj volt Violettával? - kérdezte az elsőnek érkező férfi.

- Nem volt vele semmi baj Hesternus úr, csak hát a szerelem.

- Nocsak, hát végül csak összejött valaki?

- Ó, megvolt már az udvarlója régen, csak nem verte nagydobra. Aztán a fiú örökölt egy lakást Milánóban, és hát Violettának döntenie kellett.

- Ó, nagyon sajnálom. Violettát nagyon kedveltük. Fura, hogy egy szóval sem mondta, hogy elmegy.

- Ne aggódjanak, Lucia kedves lány nagyon. Hamar belejön, meglátják.

- Az a lényeg Mario úr, hogy a croisson ugyanolyan finom, mint eddig is - szólt közbe Hodiern.

- És az is marad - tette ki a pontot a társalgás végére Crastin.

Mario a pult mögé ment, ellenőrízte, hogy le lett-e minden törölve.

- Kérem Lucia figyeljen oda rá, hogy ez a cső a kávéfőzőnél tiszta maradjon. Ha beleszárad a kávé, és úgy hagyják, nagyon nehéz kipucolni.

- Rendben Főnök úr....

Lucia feszengett, Mario látta, hogy valamit mondani akar.

- Milyen volt a reggele Lucia? Csak a három úr volt eddig?

- Fél 7-re érkeztem, kinyitottam, kicsit törölgettem, ledaráltam a kávét, kiraktam a friss újságokat, megmelegítettem a süteményeket, volt itt a pékfiú meg a virágos gyerek, aztán meg a három úr...

- Don Matteo nem nézett be?

- Nem.

Mario hátrament a raktárba átöltözni. Szerette a fehér ruhát. Ugyan nem volt szakács, de a fehér ruha nála a tisztaságot jelentette, és Mario erre nagyon kényes volt. Mire kijött, a három férfi már távozott, megjött viszont Don Matteo, a kisváros papja. A kávéját kevergette, miközben elmélyülten olvasta az újságot.

- Jó reggelt Don Matteo! - köszöntötte Mario ragyogó arccal. Nagyon szerette az öreg egyházfit.

- Jó reggelt Mario! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - köszönt vissza kedélyesen a pap.

- Ah. Gyönyörű reggelünk van, nemde?

- Igen, igen, persze. Már ha a politikát nem tekintjük.

- Már megint a kínaiak Don Matteo?

- Meg az amerikaiak fiam. Ott van a teljes flottájuk Taiwannál, és ma elkezdték lőni egymást.

- Őrület Don Matteo, én mondom, őrület.

- Az még hagyján Mario, de az oroszok beálltak a kínaiak mellé.

- Nem mondja Don Matteo...

- Itt van az újságban Mario, olvassa el!

- És mit mond az únió atyám?

- Nyugalomra intenek. Ugyanakkor a franciák készültségbe helyezték a hadsereget.

- Azt kellene nekünk is tenni Don Matteo. Ha az oroszok beszállnak, akkor azok nem keletnek fognak megindulni.

- Ettől félek én is Mario! Látom ma az esti misén?

- Ott leszek atyám.

- A békéért fogunk imádkozni fiam. - szólt a pap, és ismét az újságba mélyedt.

Mario rögtön tudta, hogy a beszélgetésnek vége. Volt ehhez tehetsége, pontosan tudta mikor kell abbahagyni egy társalgást. Mint kávézótulajdonosnak, ez egy fontos képesség volt. Mariot azért szerették a vendégei, mert mindenkivel tudott beszélgetni, de sosem tűnt tolakodónak, ugyanis ösztönösen érezte, hogy a vendégnek mikor mire van igénye. Mivel új vendég nem jött, Mario visszament a pult mögé, a láthatóan kissé zavart Luciához.

- Nagyon izgul Lucia? Nyugodjon meg, hamar beleszokik.

- Nem izgulok Don Mario, csak az a három férfi... Olyan fucsák voltak.

- A hármasikrekre gondol? Ártalmatlanok. Vagy történt valami?

- Nem, semmi. Csak én még ennyire hasonló ikreket sose láttam. Pláne hármasikreket.

- Hát nem is a szokásos felállás, az bizonyos.

- Mintha mindhárom ugyanaz az ember lett volna. A hangjuk, a kinézetük, a mimikájuk. De leginkább a hangjuk. Ha nem látom, nem tudom eldönteni, melyik beszél.

- Ne törődjön vele. Törzsvendégek, minden reggel itt vannak már tíz éve. Majd megszokja.

- De kik ezek Don Mario? Ez egy kis város, de sosem láttam őket.

- Pedig itt laknak, a folyón túl valahol. 

- És mit csinálnak vajon? Maga jóban van velük, biztos tudja.

- Én se tudok sokat róluk, valami pénzügyi dologgal foglalkoznak. És nagyon gazdagok. Ne foglalkozzon ezzel túl sokat, csak szolgálja ki őket, és közben mosolyogjon. Nyugodjon meg Lucia, jó emberek ezek.

Mario persze azért ennél többet is tudott. Mint korábban említettem, remek megfigyelő volt. Tulajdonképpen az volt a hobbija, hogy megfigyelte az embereket. Tíz év után - bármennyire is vigyázott a három iker - Marionak nagyon határozott és visszaigazolt elképzelése volt arról, hogy kik ők. Pontosan tudta, hogy miért ebben a sorrendben érkeznek. Azt is tudta, hogy miért olyan ideges a két korábban érkező addig, amíg a harmadik meg nem jön. És hogy miért eszik mindig ugyanazt. 

Kezdetben csak egy elmélete volt. Évekig fontolgatta magában, hogy rákérdezzen. Végül ennél kifinomultabb módszert alkalmazott. Az egyik reggel a szokásos "Jó reggelt uraim!" mellé odabiggyesztette a "Milyen napunk lesz ma Crastin?" kérdést is. Ahogy a három férfi hirtelen elnémult, és egymásra nézett, az több volt mint árulkodó. Aztán Crastin kinyögött valami semmitmondó választ, és Mario nem forszírozta tovább a dolgot. Neki elég volt az, hogy tudják, hogy tudja. Ennél tovább sosem ment. Nem akart ezzel a tudással visszaélni, de neki a bizalmas viszony a vendégeivel igenis számított.

Azért persze sokat gondolkodott azon, hogy merjen-e továbblépni. Egy ideig attól is félt, hogy a három nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Még arra is számított, hogy megkeresik. De nem történt semmi. Amikor másnap megint megkérdezte Crastint, hogy milyen nap lesz aznap, az már teljes nyugalommal közölte, hogy semmi különleges. És ez így ment évekig. Mindössze egyetlen alkalom volt volt, amikor más választ kapott. Crastin akkor azt mondta, hogy amíg szilárd talaj van az ember lába alatt, addig semmi ok az aggodalomra. Mario aznap teljesen Violettára bízta a kiszolgálást, és egy óra gondolkodás után kötött egy nagyösszegű biztosítást az étteremre.

Szerencsére a földrengés nem okozott komoly károkat az épületben, Mario pedig sosem felejtette el, milyen szúrósan nézett a másik kettő Crastinra. De innét kezdve tudta, hogy azok bíznak benne. Mario nem volt egy nagyravágyó ember. Megelégedett azzal, amije volt, nem akart többet, hiszen boldog élete volt. Mindenesetre a földrengést követő reggel közölte a három férfivel, hogy aznap ingyen reggeliznek nála. Kicsit tiltakoztak ugyan a rend kedvéért, de hamar elfogadták. Mintha ez lenne a természetes. Földrengés után ingyen reggeli jár. Ennyi.

Ez Mariot megerősítette a hitében, hogy az elmélete helyes volt. De nem forszírozta tovább a dolgot. Úgy gondolta, hogy a hármasikrek majd lépnek ha akarnak, ha meg nem, akkor úgy is jó. Mindazonáltal innét kezdve ő is nagyon várta, hogy megérkezzen a harmadik iker. És amikor megjött, az valahogy adott neki egy különös biztonságérzetet.

 Este a misén sokan voltak, tömve volt a templom. Mario egészen meghatódott Don Matteo szentbeszédéről. A pap a béke fontosságáról prédikált, majd katolikus miséhez képest rendkívül meglepő módon a Jelenések könyvéből olvasott fel és híveit azzal bocsátotta el, hogy ezekben a nehéz időkben különösen nagy szükség van a szeretetre a hívek között, ezért forduljanak egymás felé, és kérdezzék meg, hogy miben segíthetnek.

Másnap Mario nyitotta a kávézót. Első vendége a kéményseprő volt. Mariot ez rendkívül mulattatta, valamiért nagyon viccesnek találta, hogy egy feketébe öltözött ember, aki még ráadásul néger is volt, feketekávéval indítja a napot. Vicceskedve magyarázta neki a kéményseprők és a gombok kapcsolatát, amikor megszólalt a csengő, és a kissé megviselt Hesternus úr lépett be. 

- Biztos dorbézolt az este - gondolta Mario, ahogy véginézett a csapzott hajú férfin, akinek a szemei alatt a kialvatlanság árkai sötétlettek.

- Mit hozhatok Hesternus úr?

- A szokásosat Mario. És elkérhetném a mai újságot?

- Mi sem természetesebb. Elnézését kérem, de még nem volt időm kirakni.

Ezzel odanyújtotta a pulton heverő újságot, és felrakta a teavizet. A kéményseprő eközben távozott, s kifelé mentében majdnem összeütközött a befelé igyekvő Hodiern-el, aki ezúttal egy laza kötött pulcsit viselt a világos vászonnadrágjához passzoló színárnyalatban..

Mario odabólintott a vendégnek, aki visszabiccentett neki, majd leült Hesternus mellé. Időközben megérkezett Lucia, akinek első pillantása az ikrek asztalára esett, s egy pillanatra meg is akadt rajtuk. Mario hangosan üdvözölte a pincérnőt.

- Jó reggelt Lucia! Öltözzön át gyorsan kérem, már szállingóznak a vendégek. 

Lucia hátraviharzott. A mélázó Hodiern követte a szemével, majd amikor eltűnt, Mariora nézett, és elmosolyodva rákacsintott. Mario elégedetten nyugtázta, hogy a vendége elégedett az új pincérnő megjelenésével, közben betette sülni a piritósokat. 

A bejárati ajtó felett elhelyezett kis csengő megcsendült, ahogy egy újabb vendég lépett be a kávézóba. Mario, - csakúgy mint a két iker - felkapta a fejét és reménykedve pillantott az ajtó felé. De nem az jött, akire vártak. Don Matteo volt az, és miközben levette a kalapját, leült a bejárat melletti asztalhoz. Odabiccentett  a két ikernek, közben Mario máris ott termett az asztalánál.

- Mivel szolgálhatok Tisztelendő Uram?

- Hozzon nekem két vajas kiflit és egy tejes kávét Mario. Elkérhetném az újságot? 

- Sajnos Hesternus úrnál van atyám, de amíg ő elolvassa tudok adni színes magazinokat.

- Azokat csak tartsa meg magának. Hányszor könyörögtem magának fiam, hogy járassa az Osservatore-t, de maga csak garasoskodik.

Mario nem vette fel a vén pap zsörtölődését, ugyanis ezt a beszélgetést már vagy százszor lefolytatták. Tulajdonképpen még mulattatta is.

- Hogy áll a háború fiam? - szólt át a tiszteletes Hesternusnak.

Az fel sem nézett a lapból, úgy válaszolt.

- Sajnos semmi jóról nem tudok beszámolni Don Matteo. Úgy néz ki, az Egyesült Államok lehívja az opciót a NATO-ban.

- De hiszen nem támadták meg őket! Ők mentek oda háborúzni! - csattant fel a pap.

- Ne nekem mondja atyám! Ők nem így gondolják. Tény hogy az első lövést a kínaiak adták le.

- És mit mondanak az oroszok?

- Szerintük Amerika egy kínai belügybe avatkozik bele. Úgyhogy elkezdtek mozgósítani. És kiküldték a tengeralattjáróikat.

- Nem jó ez így sehogyse.- dörmögte don Matteo, és közben szemeit a rendelésével megérkező Luciára szegezte.

- Na hogy tetszik az új munkahelye amice? - kérdezte barátságosan a lánytól.

- Köszönöm Tisztelendő Atyám, kezdem megszokni. Óhajt még valamit?

- Nem gyermekem, de nagyon kedves, hogy megkérdezte.

- Szívesen Tisztelendő Atyám. - mondta vidáman Lucia, és a visszament a pulthoz, a magazinokat böngészgető Mario mellé.

Eközben Hodiern egyre türelmetlenebbül nézte meg az óráját. 

- Már itt kellene lennie! 

Hesternus felnézett az újságból.

- Igen. Őszintén szólva kezdek egy kicsit aggódni.

- Lehet, hogy ez az a nap? - mélázott Hodiern.

- Vagy csak elutazott. - vetette fel Hesternus.-- Holnapra tudni fogod. - tette hozzá óvatosan, hogy megnyugtassa az egyre feszültebb Hodiern-t.

- Vagy nem - legyintett az lemondóan.

- De ha így van, akkor nem gondolod, hogy ehetnénk még egy croissont?

Hesternus intett Marionak, aki odasietett az asztalhoz.

- Mit óhajtanak az urak?

- Hozzon nekünk még egy croissont Mario. Vagy tudja mit? Hozzon hármat.

- Fejenként?

- Aham!

- Crastin úrnak is hozzak?

- Nem, úgy látszik, ő ma nem jön.

- Ez azt jelenti, amire gondolok Hesternus úr?

- Nem tudom mire gondol Mario, és nem is akarom tudni. - válaszolt Hesternus nyersen. Majd barátságosabb hangon hozzátette - De ha van egy kis rumja, akkor azt hiszem ezen a különleges napon mindannyian szívesen meginnánk egy kupicával.

- Máris hozom.

- Mario, töltsön magának is, én fizetem.

- Ugyan, erre semmi szükség Hesternus úr.

- Ne ellenkezzen Mario, ami jár, az jár - szólt Hesternus, majd a pap felé fordult. 

- Tisztelendő atyám, meghívhatom egy italra?

- Ilyen korán fiam? Ez nem valami bölcs dolog!

- Csak egy kupicával atyám. Serkenti az emésztést

- Nem bánom fiam, de tényleg csak egy kupicával. Nem akarok tolakodónak tűnni, de kérhetnék inkább grappát? Tudja a rumhoz már öreg vagyok.

- Amit csak óhajt atyám.

Megérkezett a rum, és Hesternus egy hajtásra kiitta.

- Kérek még egyet! - szólt Luciának, aki elsietett az újabb adagért.

Eközben Hodiern teljesen magába roskadva ült a széken, és csak bámult maga elé, a pohár rumra, és nem szólt egy szót se. Hesternus a vállára csapott, és közel hajolva hozzá azt mondta:

- Ne búsulj testvér, hosszú még a nap - mondta, majd egy mozdulattal lehajtotta a testvére előtt árválkodó italt,  de Hodiernt ez sem tudta kizökkenteni a mélabújából.

- Te könnyen beszélsz, de nekem ezt nem ilyen egyszerű elfogadni.

- Pedig nincs más választásod. Én azt mondom ne szúrd el nekem ezt a napot. Nézz ki az ablakon, a nap hogy ragyog. Érzed a levendula illatát a levegőben? És nézd Luciát, hát nem gyönyörű? Ilyen bájos arca még Violettának sem volt.

Hesternus nagyon elemében volt. Lucia megérkezett az újabb pohár rummal, amit Hesternus azonmód le is hajtott.

- Lucia bellissima, mondtam már önnek, hogy mennyire gyönyörű?

Hodiernt kezdte idegesíteni Hesternus váratlan harsánysága. 

- Gyere menjünk, rengeteg dolgunk van. - szólt neki, és felállt.

- Dolgunk? Ugyan mi dolgunk lehet még. Ez a nap nem a munkáról kell szóljon.

- Mindegy, akkor is gyere.

- Miért nem jó itt?

- Mert én nem akarok itt maradni. Lejárt az idő. - mondta idegesen Hodiern, és felállt az asztaltól.

Erre a mondatra Mario felkapta a fejét.

- Tényleg lejárt az időnk Hodiern úr? 

Szándékosan mondta így, többes szám első személyben. És közben bele nézett Hodiern szemébe, aki rendkívül zavarba jött ettől.

- Igen... illetve nem tudom. A mienk biztosan, de hogy a magáé is, azt nem tudom. Lehet. A körülményeket tekintve...

- Lucia - üvöltötte Hesternus - én fizetek magának ötszáz eurót, ha ad egy csókot!

- Azt hiszem ideje mennünk. Le kell nyugodnod. - szólt rá Hodiern és elkezdte ráncigálni az ajtó felé.

- De hát a croissonok! - szólt utánuk Mario - itthagyták a croissonokat!

- Milyen igaz - mondta Hesternus, aki erre visszament az asztalhoz, és elkezdte a zsebébe gyűrögetni a péksüteményt. Hodiern utánament, és újra az ajtó felé terelte.

- Nem bírja az italt - nézett szégyenkező arcal a pap felé, miközben kiléptek az ajtón.

Ebben a pillanatban a nap mintha megszázszorodott volna. Az árnyékok hirtelen hihetetlenül élessé váltak. A Mario kezében levő rum egy pillanat alatt elpárolgott, mint ahogy a grappa is, amit Lucia egy tálcán hozott ki az öreg tiszteletesnek. A papból ekkorra már csak egy fekete füstfoszlány maradt, amely összekeveredett Lucia hamvaival, íly módon a pap a halálában mégis csak közel került egy női testhez.

Marionak először a fogában levő amalgámtömése vált gőzzé. A röntgen sugarak viszonylag jól elnyelődnek az ezüstben, és ezért az apró fémdarab valósággal felrobbant az óriási energialökettől. Mario utolsó gondolata az volt, hogy ez vajon álom-e, de mire teljesen tudatosult volna benne, addigra már csak egy árnyék volt a falon.